Az MTI azt közölte 1975. április 29-én: „Az MLSZ Intéző Bizottsága Baróti Lajost, az edzőbizottság vezetőjét bízta meg a labdarúgócsapat felkészítésével a Bulgária elleni olimpiai selejtező mérkőzésre. Segítője Szőcs János, a ZTE edzője lesz.” (Nem lett, Baróti mellé végül Kovács Ferenc került.)
A hírben a sorok között benne volt, hogy Szőcs megbukott. A tréner dirigálta a válogatottat április 16-án, a Wales csapatával vívott Eb-selejtezőn, amelyen honfitársaink kiábrándító vereséget (1-2) szenvedtek a Népstadionban annak ellenére, hogy John Toshack tizenegyesét Mészáros Ferenc kivédte.
A Bubunak becézett kapust Baróti nem hívta meg keretébe. „Mészárost fegyelmezetlensége miatt kénytelen voltam mellőzni” – magyarázta szőrmentén. A keret pedig konkrétan a válogatottat jelentette, hiszen az olimpián 1952 után húsz évvel újra az A csapat képviselte hazánkat, és ez volt a terv 1976-ra is.
Az más kérdés, hogy 1964-ben, majd 1968-ban a második sor – vagy mondjuk úgy: a vegyes csapat – aranyérmet nyert, míg 1972-ben az A együttesnek be kellett érnie az ezüsttel. A müncheni olimpián teljes pompájában mutatkozott meg, hogy a keleti blokk országai a legjobbjaikat állították ki, míg a már akkor is súlyosan hanyatló Nyugat a sokadik vonalat delegálta. A legjobb négy között négy szocialista ország (Lengyelország, Magyarország, NDK, Szovjetunió) együttese sorakozott, ami az 1956-os ötkarikás futballtorna abszurd végeredményére emlékeztetett: 1. Szovjetunió, 2. Jugoszlávia, 3. Bulgária, 4. India.
Az 1976-os sorrend a trend tekintetében nem különbözött ettől: 1. NDK, 2. Lengyelország, 3. Szovjetunió, 4. Brazília. A dél-amerikai csapatban szerepelt néhány későbbi nagy név, mint Edinho vagy Junior Leovegildo, ám a negyedik helyen valójában a brazil utánpótlás-válogatott kötött ki.
Baróti – mint tudjuk – nem a 23 éven aluliakból válogatott, és az olimpiai selejtező ötven éve, 1975. június 7-én megtartott első mérkőzésére június 3-án nemhogy a keretet, de már a kezdő csapatot is kijelölte. A tizenegy összetétele ez volt: Kovács László (Videoton) – Török Péter (Vasas), Nagy III (Videoton), Bálint (FTC), Czeczeli (Videoton) – Dunai III (Újpest), Müller (Vasas), Tóth András – Fazekas (mindkettő Újpest), Kozma (Honvéd), Magyar (FTC). (A tizenhatos kerethez tartozott még a kispesti Gujdár és Pintér, valamint az újpesti Kolár, Horváth, Fekete.)
Az összeállítás három helyen tért el attól a tizenegytől, amelyet a Labdarúgás című szaklap az évad csapataként tett közzé: Czeczeli, Dunai III és Müller posztján az újságnál Tóth József (Pécs), Juhász István (FTC) és Pintér „játszott”.
Ennek esélyeit növelte, hogy sorra sérültek meg az újpestiek – Kolár Endre, Dunai Ede, Tóth András, Fazekas László –, a helyükre pedig Baróti többségükben „szürke eminenciás” újoncokat hívott be váratlanul; ilyen volt a kispesti Pál József, és főként a két csepeli, Godán Lajos és Gulyás Sándor. A szintén sérült Czeczeli Károlyt pótló ferencvárosi Megyesi István sem tartozott a labdaművészek közé, ellentétben azzal az újpesti Zámbó Sándorral, aki Szófiában utoljára játszott a válogatottban, ám legjobb napjaiban nagyobb király volt, mint a másik Zámbó, Jimmy.
A Vaszil Levszki stadionban ez a gárda próbálta megőrizni a kétgólos előnyt: Kovács – Nagy III – Godán (Pál), Bálint, Horváth, Megyesi – Török, Pintér, Zámbó – Fekete (Müller), Kozma. A magyar összeállítás tudatában Ormandzsiev még merészebbé vált: „Három belső védő játszik náluk – emelte ki. – Félnek tőlünk, védekezni fognak, lerohanjuk őket.”
Nem egészen ez történt, de teljessé vált a blamázs, mert a 44. és az 52. perc között három pontrúgásból három gólt kapott a válogatott, majd a lefújás előtt beszedte a negyediket is (4-0). A kimenetel mellbevágó volt mind a különbség, mind amiatt, hogy az 1972-ben Eb-negyedik magyar csapat két világ- és a soron következő Európa-bajnokság után immár az olimpiai tornától is anélkül elbúcsúzott, hogy azon egyáltalán részt vehetett volna.
Baróti magára vállalta a felelősséget:
Minden elképzelésem kudarcot vallott, a vereségért elsősorban én vagyok a hibás.
Vándor Kálmán, a Népszava tekintélyes rovatvezetője, a népszerű dalszövegíró viszont epébe mártotta a tollát keserűségében: „Európa két leggyengébb labdarúgó-válogatottja találkozott a szófiai Vaszil Levszki stadionban: a magyar csapat és a lelátón helyet foglaló máltai nemzeti tizenegy, a bolgárok szerdai Eb-selejtezős ellenfele.”
A Népszabadság rezüméje sem nélkülözte az iróniát: „A magyar válogatott minden szempontból klasszissal gyengébb volt ellenfelénél. Az olimpiai részvétel most már lekerült a napirendről, folytatni kell a rend és fegyelem megteremtését. Ha nem most kell kezdeni.”
A Hétfői Hírek egyrészt felidézte: „Mintha láthatatlan tábla jelezte volna a bolgár oldalon, hogy tilos a behajtás, a magyar labdarúgó-válogatott csak a saját térfelén tartózkodott.” Majd az újság megjegyezte: „Már Marseille-től kezdve éretlen, nem kész játékosok egész sora került be a válogatottba. Magyarország lassan az egyszeres válogatottjairól lesz híres.”
A kiesés fájdalmát csak fokozta, hogy a bolgárok a selejtező következő körében alulmaradtak a korosztályos spanyol fiatalokkal szemben, azaz ők sem tudtak kijutni a montreali olimpiára. Igaz, 1962 és 1974 között négy egymást követő világbajnokságon ott voltak.
Ezzel együtt 1975. április 6-án, két hónappal az olimpiai selejtező nyitánya előtt a Bolgár Testnevelési és Sportszövetség Központi Bizottsága közleményt adott ki, amelyben élesen bírálta a labdarúgó-válogatottat. „A legjobb bolgár labdarúgók játéka idejét múlta, hiányzik belőle a rögtönzés, a támadások gyors végrehajtása, a futballkultúra és az erkölcsi tartás” – állt a nyilatkozatban, amelyben az a megállapítás is szerepelt:
A bolgár edzők és egyéb »szakemberek« bebizonyították, hogy a világ modern labdarúgásának haladó irányzatát nem ismerik. A klubcsapatok játékában is sok a fogyatékosság, teljesítményük messze elmarad a labdarúgás fejlett államainak tudása mögött.
Képzeljük, mennyi lett volna a 0-4-ből, ha a bolgárok nem annyira fogyatékosak!
