A tanítómester Anglia 1950-ben kegyeskedett először részt venni a futball legnagyobb eseményén, a világbajnokságon. Majd a The Guardian ekképpen összegzett:
Az első vb-kaland teljes kudarcba fulladt, komikus szervezéssel, régimódi kiválasztással, rosszul megkomponált edzésekkel és taktikával, szörnyű produkciókkal.
Pedig 1950. június 26-án, az Anglia–Chile találkozó (2-0) után még így áradozott a News Chronicle: „A második félidőben nyújtott teljesítmény alapján Anglia válogatottja feltétlenül elnyerheti a trófeát. Kétség sem lehet felőle, hogy legyőzi az Egyesült Államok és Spanyolország csapatát, megszerzi a csoportelsőséget. Ilyen jó angol csapatot régóta nem láttunk.”
Stanley Matthews is erősen bizakodott. Az angolok megnézték a Brazília–Mexikó mérkőzést (4-0), és a legendás jobbszélső ekképpen emlékezett vissza a Maracana stadionban tett látogatásra: „A meccs végén meg voltam győződve arról, hogy megnyerjük a világbajnokságot, ha Brazília válogatottja a fő veszély, amely ránk leselkedik.”
Walter Winterbottom szakvezető azt állította: játékosai nagyszerű hangulatban vannak, és „soha életükben nem érezték magukat ilyen fittnek”. Az utóbbi biztosan nem volt igaz, mert a Copacabanára néző Hotel Luxor konyhája messze a kívánt nívó alatt maradt, szinte az összes angol labdarúgó sorra gyomorrontást kapott. Tom Finney azt mondta:
Reggel ránéztünk a hideg ham and eggsre, és inkább banánt ettünk.
Londonból Rio de Janeiróba tizenhét brit játékos repült, az út 31 óráig tartott. (Matthews az Egyesült Államokból érkezett Brazíliába.) A kiválasztottak közül hiányzott Neil Franklin, akit egy évre eltiltottak a játéktól, mivel a kolumbiai kalózligába szerződött heti 170 fontért. Ám mindössze egyheti fizetését zsebelte be, gyermeket váró felesége, Vera ugyanis honvágytól szenvedett, ezért a pár rövidesen visszatért Angliába.
Matthews így beszélt Franklinről: „A legjobb középhátvéd, akivel valaha volt szerencsém, sőt kiváltságom együtt játszani.”
Azért az amerikaiakat nélküle is illett volna legyőzniük a rendhagyó módon kék mezben futballozó angoloknak. Nem sikerült. Noha a brit bukmékereknél 500-szoros pénzt lehetett (volna) keresni azzal, ha valaki az Egyesült Államok diadalára tesz, a meg nem fogadott tengerentúli amatőrök 1-0-ra nyertek. Közülük Harry Keogh postás volt, John Souza szövőszékeket szerelt, Frank Borghi halottaskocsit vezetett. Joe Gaetjens, a Haitiból származó gólszerző a Columbia Egyetemen tanult, és – hogy megélhessen – mosogatóként dolgozott egy étteremben. (Később visszatért Haitira, ahol 1964-ben letartóztatta „Papa Doc” Duvalier mészáros-diktátor rettegett titkosrendőrsége. Soha többet nem látták, se élve, se halva.)
Az angolok olyannyira lekezelték az ellenfelet, hogy a mérkőzés napjáig a szállodájukban maradtak, edzést sem tartottak a Belo Horizonte-i pályán. Aztán Matthews letörten említette: „Ha huszonnégy órás a meccs, akkor sem szereztünk volna gólt.”
Az Egyesült Államokból csak a St. Louis Post-Dispatch tudósítója volt jelen a világbajnokságon, ő is a saját költségén, az USA keretében ugyanis hat St. Louis-i futballista – Robert Annis, Frank Borghi, Charlie Colombo, Harry Keough, Gino Pariani, Frank Wallace – szerepelt, Annist kivéve mindannyian játszottak az angolok ellen. S valamennyien aláírták, majd hazaküldték a mérkőzés labdáját azzal, hogy állítsák ki azt egy múzeumban. (Utóbb egytől egyig helyet kaptak az amerikai labdarúgás Hírességeinek Csarnokában.)
Dent McSkimming, a kivételes amerikai újságíró így kommentálta a Borghi – Keough, Maca – McIlvenny, Colombo, Bahr – Wallace, Pariani, Gaetjens, John Souza, Edward Souza összetételű amerikaiak diadalát: „Olyan volt, mintha az Oxford Egyetem delegált volna egy baseballcsapatot, és legyőzte volna a New York Yankeest.”
A londoni Daily Express helyszíni jelentésében ez állt: „Az Egyesült Államok labdarúgói – ki hallott róluk valaha is? – 1-0-ra legyőzték Anglia csapatát a világbajnokságon. Ez a brit sport történetének mélypontja.”
Winterbottom szakvezető úgy vélte: „Ha még egyszer játszanánk, 12-0-ra győznénk.” Majd rögtön hozzátette: „Viszont a világbajnokságon sosem jön kéregetve a második esély.” Billy Wright lakonikus volt: „Nincs mentségünk.”
Aztán július második napján beteljesedett a végzet: Spanyolország együttese is 1-0-ra nyert a többszörösen meggyötört angolok ellen. Először fordult elő 1921 óta, hogy a szigetországi válogatott két egymást követő mérkőzésen nem tudott gólt szerezni. A vb-től elköszönő britek összeállítása ez volt: Williams (Wolverhampton) – Ramsey (Tottenham), Eckersley (Blackburn) – Wright (Wolverhampton), Hughes (Liverpool), Dickinson (Portsmouth) – Matthews, Mortensen (mindkettő Blackpool), Milburn (Newcastle), Baily (Tottenham), Finney (Preston North End). E labdarúgók közül hatan játszottak három és fél évvel később, „az évszázad mérkőzésén”, amelyen a magyar válogatott 6:3-ra győzött Londonban. (Amúgy 1953-ban volt egy amerikai–angol találkozó is, mégpedig New Yorkban, s azon a britek – hiszik vagy sem – 6-3-ra nyertek.)
A Daily Herald 1950-ben gyászjelentést közölt:
Szeretetteljes emlékül az angol futballcsapatnak, amely július 2-án hunyt el Rióban. A barátok és ismerősök széles köre méltóképpen gyászol. Nyugodjék békében!
Finney így beszélt a búcsúról: „Megtapasztalhattuk, milyen jók a dél-amerikaiak. Kiderült: semmi esetre sem vagyunk a világ legjobbjai. Az egyetlen ok, amiért ezt hihettük, hogy soha nem találkoztunk velük, még csak nem is hallottunk róluk, olyan messze voltak.”
Megjárták a brit sportújságírók is, a kiesés után mindnyájukat hazarendelték. A torna érdemi szakasza a rest of the World Cup, a világbajnokság többi része maradt a leforrázottan is kevély, ám vb-döntőig azóta is csak egyszer, 1966-ban, az otthon rendezett és hazavezetett tornán jutó Anglia számára.
